Újabb recept az időhiánnyal küzdő fogyósok kedvenc rovatába, az egytálételek közé.
Az ötletet egy nehezen kimondható nevű szicíliai étel adta, de ezt már aligha ismernék fel eredetinek.
|
||||||
Újabb recept az időhiánnyal küzdő fogyósok kedvenc rovatába, az egytálételek közé. Az ötletet egy nehezen kimondható nevű szicíliai étel adta, de ezt már aligha ismernék fel eredetinek. Nemrégiben megláttam egy sörrel párolt marharagu receptet Sajtkukacéknál, amit szokásom szerint elkészítésig egy böngésző fülön megnyitva tartottam. Hétvégén következett el az a pillanat, amikor nekiláttam. Igen ám, de a kukac megrághatta az adatbázisukat, napokig nem volt elérhető az oldaluk, nem tudtam újra átolvasni a receptet. Azért ez nem állta utamat, megcsináltam saját kútfőből, legfeljebb más lett. A lényege úgy is az, hogy sok zöldséget párolunk együtt kellő ideig a hússal, mindezeket sörrel berúgatva. Nagyon nagyot recept nélkül se lehet hibázni. Régóta vár két fasírttal kapcsolatos ötlet arra, hogy kipróbáljam. Az egyik a mustáros ízesítés, a másik pedig az áztatott kenyér helyett a tehéntúró használata. Most jött el az ideje, hogy egyesítve a kettőt próbáljam ki. Ha pedig egyszer kísérleti főzés, akkor legyen tényleg az, marhahúst daráltam hozzá, kétféleképp fűszereztem, és tepsin sütöttem, nem olajban úszva. Ebéd után egyhangúlag sikeresnek ítéltük a kísérletet, felkerül az ismétlendők listájára. Természetesen disznóhúsból is ugyanígy elkészíthető, bár a marhahús csak erőteljesebb ízű. Méltatlanul sok támadás éri a pörköltet. Sokan valami zsíros, nehéz, ehetetlen ételnek állítják be, ami megtestesíti a magyar konyha földhözragadt elmaradottságát. Pedig egy nagyon régi tradíción alapuló receptről van szó, ami persze az évszázadok alatt magába olvasztotta a mindenkori újdonságokat. Ha ezt nem teszi, sose lehetett volna belőle a mai paprikás, gyönyörű színű étel, hiszen sokkal régebbi fogásról van szó, mint ahogy a paprikát megismerhettük. Arról sokan vitáznak, hogy pásztorételnek tekinthető-e – a XIX. századi pásztorkodásban valószínűleg nem – minden esetre egy nagyon logikusan felépített, kevés eszközt és technikát használó étel, ami könnyen elkészíthető volt akár szabad tűzön is. Egyetlen edénybe, egymás után kerülnek a hozzávalók, másra mint erre az edényre és egy késre nem is nagyon volt szükség. Ami pedig a zsírosságát illeti lehet igaz is, ha valaki sok zsiradékkal szereti, de egyáltalán nem szükségszerű. A manapság tenyésztett állatok húsának olyan alacsony a zsírtartalma, hogy a kész ételben nagyjából annyi lesz, amennyit mi külön hozzáadunk. Ahogy most készítettem egyáltalán nem zsíros és munka is alig volt vele, odafigyelnem se kellett, nehogy leégjen. Érdemes ötletadónak ezt is elolvasni. Nemrég sikerült már magamra vonnom többek rosszallását, akik nem hajlandók a belsőségeket még csak meg se kóstolni. Miért? Csak. Érdekes módon még a máj a leginkább elfogadott, pedig arról lehetne a legtöbb egészségügyi rosszat elmondani – akár a zsírtartalmára, akár a méreganyagokra gondolunk. Most a szív kerül terítékre. Ez a kis izomköteg egészen speciális szövet, ilyen más részen nem található, csak a szívben. Ez logikus is, hiszen ez az egyetlen olyan izom, ami a születéstől kezdve, folyamatosan dolgozik. Ebből már következik is, hogy erőteljes izomzatról van szó, nagyon finom rostokkal, mindenféle zsírtartalom nélkül. Ennek megfelelően rendkívül alacsony az energiatartalma, 10 dkg alig több 90 kcal-nál, ami 20 %-kal kevesebb még a csirkemellnél is. Fogyókúrázók, zsírkerülők számára fontos fehérje és ásványi anyag forrás lehet, de mondhatnám azt is, hogy aki vigyázna a szívére, időnként egyen szívet. Ez a recept jó példája annak, hogy kevés falrengető újdonság létezik a főzésben, viszont az alap receptek a végtelenségig változnak, a helyben termő növények, fűszerek függvényében. A húsgombócok csak annyiban térnek el egy nálunk megszokott fasírttól, hogy kevesebb a kenyér és több a hús bennük, és Görögországban inkább marhából vagy birkából darálják, mint disznóból. Ez Németországban egy igazi klasszikus recept, talán még a háziasszonyok számánál is több változata létezik. Mi is nagyon szeretjük, a pikáns, savanykás mártásban úszó gombócokat. Az úszó kifejezés itt fontos, mert annyira finom a szaftja, hogy nem lehet túl sokat csinálni belőle. A receptben visszatükröződik az, hogy tengerparti városból származik. Úgy látszik a hús és a hal párosítása egy fogásban, nem a trendeket követő csúcsgasztronómusok találmánya, Königsbergben – Kalinyingráddá keresztelték át egy időben – már régen is használták a háziasszonyok. Ez is egyike azoknak a recepteknek, amik kipróbálására nagyon rég készülődök. Több helyen is láttam már, végül Gabojsza receptjei közül ihletett meg az utóbbi. Tulajdonképp már egy héttel ezelőtt is erre készülve vettem a marhahúst, ami végül a darálóban nemesedett ehetővé. Most már nem hibáztam, marhalábszárt vettem, olyan részt, amin volt egy darab dekli is a rózsák fölött. Ül ugyanis olyan az asztalnál, aki nem lelkes híve a cupákos részeknek. Nem tömegétkeztetésre való a borjúhús, de időnként csak asztalra kerülhet. Olyankor érdemes lecsapni rá, amikor szép nagy szeletet lehet vágatni belőle a hentessel, mert abból lehet szép tekercseket csavarni. 40 dkg borjúcomb Kihasználva Max nagylelkű határidőmódosítását, és azt, hogy megoldódott a szerver újjáélesztése, sőt nagyjából helyreálltak a bejegyzéseim is, gyorsan felteszem még a főétel receptjét is. Gondolom nem csak én jártam már úgy, hogy otthon jöttem rá, a szépnek látszó hús alighanem valami igen vén marhából származik. Ilyenkor vagy megy a levesbe, aztán búcsút intünk neki, vagy a darálót vesszük elő, és azzal tesszük rághatóvá. Természetesen nem csak kármentésként érdemes a receptet elővenni, mert finom az jó húsból is. Ugyanígy készíthető disznó vagy szárnyasok húsából is, bár marhából a legjobb ízű. |
||||||
Copyright © 2024 Fogynék - Minden jog fenntartva! |
Beszélgetés